aki nem emelkedik, az zuhan.

Túlzásba estem.Megsértettem a magánszféráját.Ami azért mindenkinek szive joga, hogy megtartsa magának.Sokmindent gondoltam, csak arra az egyre nem, hogy amit csinálok az nem jo ,nem látok tisztán.Nem láttam az árnyékát a fénynek ami elvakitott.És , hogy amiket akkor gondoltam és éreztem azok mind csak pillanatnyi fellángolások, átnem gondolt érzesek voltak.Vagy lehet hogy csak szeretni akartam, nem gondolkodni.

Amikről akkor úgy éreztem, hogy a legfontosabb, és a legmélyebb  gondolataim, olyan gondolatok voltak igazából amik engem határoztak meg, akkor és abban a helyzetben.És csak is ott és akkor.Erősnek és boldognak éreztem magam.Felszines érzések voltak , akkor még nemtudtam, elvoltam vakulva és szörnyen naiv voltam.Elvakultságomban minden amit tettem  nyilvánvalóan igaznak és helyesnek látszott.Egészen addig a pontig.

Megláttam , átmentem az úton, és csak halkan feltünés nélkül elvegyültem a halado tömegben.Követtem.Bizonytalan voltam,és volt egy nagyon furcsa érzésem.Nem is nagyon tudtam miért vagyok ott, mi ez, miért csinálom.Már egészen közel voltam, és csak egész halkan, bizonytalanúl megszólitottam.Észre sem vett,mintha ott se lennék.Eltelt egy kis idő amig végül észrevette ,hogy ott állok és szólongatom.Közömbösséget éreztetett a tekintete - nem nagyon értettem - elbizonytalanitott, másnak azelött még nem igazán sikerült.Akkor küldött el.Nem szóban, biztosan úgy gondolta nem akar megbántani és, hogy jobb lesz igy.A szemével küldött el, a tekintetével,azt sugallta, hogy ” már nem érdekelsz,megúntalak,csak a te hibád,hadj békén!”

Láttam végre kivülről magam, a helyzetben amiben voltam. Mindent láttam és értettem egyszerre.Persze cseppet sem volt jó érzés.De ,hogy megbántson elkerülhetetlen volt, ott és akkor.Nem harag volt, nem gyűlölet, sőt még közömbösség sem, csak egyszerűen jóideig eszembe sem jutott.

Aztán  irt, talán még bocsánatot is kért, valamiért ami egyáltalán nem az ő hibája.Vagy csak azért csinálta, hogy úgy érezzem még is csak fontos vagyok valamelyest az ő számára.Még ha nem is úgy, ahogy én szeretném, hogy fontos legyek.Fölösleges volt a bocsánatkérés, nem haragudtam rá ,nem is tudnék.”kibekultunk”.Maradt a  látszatbarátság.

Sokmindent mondott, igért, hogy majd miket szeretne velem eggyütt csinálni.”kézenfogva az esőben, mezitláb a fűben sétálni,beülni az autóba és csak menni céltalanúl,fotókat készitteni egy  elhagyatott helyen...” és hasonló közhelyek.Amik nem feltétlenül lennének közhelyek - de mert ő mondta - azok voltak.Nem biztam már benne.Ha valakivel, hát vele tényleg szerettem volna ezeket a dolgokat megtenni.Szép dolgok amikről tudtam, hogy nem fognak megtörténni.Biztosan akart valamit ezekkel a dolgokkal amiket elmondott, csak valami/valaki megváltoztatta,befolyásolta.

Beszélgettünk,megvigasztaltam,felbátoritottam,lelket öntöttem belé,mosolyt csaltam az arcára,jó volt boldognak látni.Ő nem igy látta, kezdte egy idő után azt érezni, hogy kioktatom és okosabbanak éreztetem magam mint ő.Meggyőződésem, hogy csak az a bizonyos valaki beszélte tele a fejét.Ekkor gondolkodtam el azon ,hogy miért csinálom, miért akarok segitteni neki- mert a felebaráti, törődés távol állt tőlem.Nekem is van amivel foglalkoznom,ha nem akarja hát én nem erőltetem.Igy is elégge eröltetett egy barátság volt ez már.

Olvastam ,irtam, rajzoltam, énekeltem a zuhany alatt.végre kezdtem élni.dühös voltam, de nem rá neki csak a végtelen makacsságát nem értettem és ahhoz a személyhez való kötődését, őrá voltam  dühös, hogy mit csinált egy ilyen aranyos, boldog lánnyal aki egykor teli volt életkedvel.Kiölt belőle valamit. Igy, hogy már elvette tőlem, hogy nem volt meg már az benne amiért szerettem - szabadnak éreztem magam, nem a legkellemesebb szabadság volt, de jó volt.Éreztem, hogy többé nem befolyásol, nem akarok megfelelni neki és tisztán látok mindent.Nyugodt voltam teli önbizalommal.

Ha találkoztam vele nem cikáztak már a gondolatok a fejemben, amiről úgy gondoltam esetleg elmondanám neki, vagy hogy  mégsem olyan fontos és jobblenne inkabb halgatni.Nem volt semmi,köszöntem nem akartam már se többet se kevesebbet mutatni annál ami van.Végre önmagam tudtam lenni vele.

Egyszer épp a buszmegállóba tartott.Elkisértem.Ott álltunk a busszra várva, egy jégcsap volt a kezében, azzal játszott.A szájába vette, leharapott egy darabot belőle, azt kérdezte – megkóstolom-e!?Teljesen spontán, mintha csak azt kérte volna tőlem - közelebb léptem , megöleltem, megcsókoltam.Váratlanúl érte,meglepődött.Lehúnyta a szemét - nem tudtam hogy zavaráben-e ,vagy csak a pillanat varázsa miatt - de ez lett volna akkor az utolsó dolog ami érdekelt volna,a pillanatnak éltem.Aztán ujjabb meghatározatlan ideig nem láttuk egymást.

Néha napszemüvegben sétáltunk,kézenfogva, egymást átkarolva, és semmi nem érdekelt.Semmi.Mint bonnie és clyde úgy éreztük magunkat ha megindultunk együtt az úton.Semmi nem volt eldöntve, sem a kettönk kapcsolata, sem az, hogy mikor látjuk újra egymást.tökéletes volt.

„Azt állítom, hogy fontos az érzelmek kimondása. Vajon erre nem lehet ráfázni? Dehogynem lehet, ha valaki nem az adott helyzetben és adott pillanatban mondja ki. Ebben a világban, sajnos, nagyon sokszor nem lehet őszintén kommunikálni, nem lehet őszintén elmondani, hogy egy adott helyzetben mit érzek, mit gondolok. Ha valaki ennek ellenére mégis megteszi, vagyis a nem megfelelő helyzetben és pillanatban őszinte, akkor nagyon sokszor hülyének fogják nézni és kihasználják. A külvilágban tehát nagyon sokszor nem lehet a pozitív emberi értékek szerint funkcionálni. Nem lehet.” Csernus Imre

Aztán azt tettem amit nem kellet volna,amit nem lehet csak úgy elhamarkodottan hozzavagni valakihez - persze ez cseppet sem lett volna elhamarkodott -.Azt amit nem kimondani kell hanem éreztetni.Megmondtam neki, hogy szeretem.Ami az is lehet, hogy nem volt titok előtte és ő sem volt másként vele.De maga a tény, hogy kimondtam - mindent megváltoztatott.Megilyesztette.Újra elbizonytalanodtam, mivel nem mondott semmit  én meg  lépten nyomon felhoztam.De hogy mi volt a célom vele?!menekülnie kellett ebből a helyzetből, a nyakának estem újra.Eltaszitottam magamtól.És mi szügség volt rá, hogy kimondjam..?!

„Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.” Müller Péter

Megváltoztatott.Igen ő volt az.Általa lettem ilyen amilyen vagyok - legalábbis ő adta a kezdőlökést.Amit talán megkellene köszönnöm neki,de az, hogy megváltoztam és itt vagyok ahol vagyok, arra vezetett rá, hogy vissza akarom kapni.Azt akarom megtudni, hogy még az a lány-e aki volt?!.Mert nekem rá – aki volt - szükségem van. „Vannak dolgok az életben amiért érdemes a végsőkig harcolni, és érted érdemes.” Paulo Coelho.Vele akarok lenni, együtt nevetni az utcán az emberek szemébe,és kizárni a világot, ahogyan azt régen tettük. Azt akarom érezni ami volt, bármi is legyen az.

A fülembe jutott valami amit nem tudtam elhinni,de ugyanakkor néha titkon reméltem, hogy a szemembe mondja és akkor vége lesz.Rosszul esett,megsértődtem de a haragom felszines volt.

Vásárlás közben talákoztunk, én vettem észre.Ott álltunk egymással szemben az én szememben felszines harag ,az övében megvetés.- Köszönt – látszott, hogy túl akart lenni rajta, hogy aztán mehessen tovább. – én halgattam pár masodpercig és csak azután viszonoztam.Végignéztem rajta és láttam a maszkot ami épp rajta volt, ami nem ő volt.

„Az elet túl rövid ahhoz, hogy valakire huzamosabb ideig hargudjunk”.Nem érdekelt, mondott amit mondott.Kell nekem.Amilyen vagyok - ami nélküle nem lettem volna - ez az ember már kepes arra, hogy eltudja engedni abban és csakis abban az esetben, ha már nem az aki volt, ha menthetetlenűl megváltoztatták.De amig egy kis esélyt is látok addig még fontos a számomra.Kezemen a karkötő amit tőle kaptam – azt mondta, hogy szeretne adni valamit amit remél majd mindig magamnál tartok. – hordom hát, leginkabb amiatt mert soha nem ismertük egymást igazán.Szeretném megismerni.

Ittam a söröm es szivtam a cigim.megérkezett ,leültek, ő velem szembe.Legalább 10 perc telt el mire találkozott a tekintetünk.Egy kis mosoly.intettünk egymásnak köszönés képpen - csak diszkreten.

Láttam a szemében az elfolytott, kinem bontakozott önmagát, a vágyakozást,örömet, bánatot.De legfőképpen valaminek a hiányát, amit ő is érez - csak mélyen magába folytotta.Ami bennem is ottvolt és van.Láttam, hogy tobbre vágyik , hogy van valami aminek a hiányát ő is érzi.De csak ültunk csendben és fürkésztük egymás tekintetét...

Végszó

„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.”